6.

Mr. Norking békésen ült és kavargatta a kávéját az osztálytermében reggel hét után tíz perccel. Feketén, egy cukorral, tej nélkül. Állítása szerint az igazi férfiak így itták azt az ébresztő löttyöt. Aznap a szokásos kék öltönyét, fehér ingét, fekete bőrcipőjét és kék nyakkendőjét viselte, barna körszakálla pedig frissen volt nyírva. Megvakargatta kissé kócos, barna haját, majd megigazította a szemkötőjét.

Annak a bizonyos bal szemnek külön története volt, amit a fedő takart. A férfi Irakban szolgált négy évig, de mivel egy bomba túl közel robbant fel hozzá, így egy repesz eltalálta, a bal szemére pedig megvakult. Hazaküldték. Eredetileg német nyelvet oktatott egy külföldi iskolában, tehát visszatért ehhez a szakmához. Már több, mint tíz év telt el a leszerelése óta, mégsem múlt el nap anélkül, hogy elesett társai arcát ne látta volna a rémálmaiban. Minden egyes éjjel, szüntelenül a saját ordítására ébredt. Ezt az oldalát senki sem ismerte, csak a szigorú, de igazságos német tanárt látták benne. Senki sem értette, miért vonja ki magát annyira a közösségből és miért bánik olyan keményen másokkal. A válasz egyszerű. Nem tudta megemészteni a múltat, képtelen volt elfogadni a tényt, hogy egyetlen hibája miatt százakra robbant rá egy épület.

A gyerekek szépen lassan beszállingóztak a terembe. Az összes tanuló üdvözölte Mr. Norkinget, aki egy bólintással reagált. Egy nagyon nehéz dolgozattal készült arra az órára, de az új diák keresztbe húzta a tanár úr számításait.

- Ő itt Marlon Gavery, az új osztálytársuk - szólalt meg reszelős, mély hangján a tanár úr, mire a legtöbben ijedten összerezzentek.

Egy srác lépett a terembe, aki az iskola egyenruháját hordta - az A osztályét - egy kék-fehér cipővel. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, csak elöl hagyott ki pár szálat. Középre állt, a tábla elé.

- Foglaljon helyet - mutatott Mr. Norking az utolsó üresen maradt szék felé. - Ma ismételni fogunk - kezdte el a tanórát. - Ne lepődjenek meg, ha holnap dolgozatot írunk ebből az anyagból. Gondoltam, szólok.

Az óra szinte egy perc alatt telt el, Marlon folyékonyan beszélt németül, ott élt néhány évig az édesapjával, miután édesanyja meghalt egy balesetben, a nyílt vízen - a tengerbe zuhant és széttépték a cápák. Ő sem volt éppen az a nagyon közvetlen ember, bár személyisége a mássága miatt eléggé érdekesen alakult. Kizárólag olyanokkal barátkozott, akik széles látókörűek és megbízhatóak voltak. Németországban sokan megvetették, mert a többi emberhez képest sokkal tisztább lélekkel rendelkezett. Nem ivott alkoholt, nem járt hajnalig bulizni, szeretett olvasni, valamint mindezek mellett legbelül elég törékeny volt, habár ezt sose mutatta ki.

Az óra végeztével Marlon Mr. Norkinhez lépett, miután a diáksereg kiviharzott a teremből.

- Tanár úr, még nem kaptam meg a könyveimet.

- Majd utána járok a dolognak, addig biztosan megosztja önnel a padtársa a könyvét - pakolászott az osztályfőnök a cuccai között. Csend kezdett uralkodni a teremben, csak a pakolás hangja hallatszott. A fiú megköszörülte a torkát.

- Kérem, segítsen egy kicsit! - kezdte a padlót fixírozni Marlon. - Nekem sosem ment a beilleszkedés. Mit tegyek? Mit mondhatnék ezeknek a vadidegeneknek?

Szégyellte ezt elmondani a férfinak, de úgy vélte, talán adhat neki valami jó tippet.

- Az igazat megvallva, nekem se ment soha - nevette el magát a másik tanácstalanul. - Nekem azonban most órám lesz, így nincs sok időm, még át kell érnem az iskola másik végébe. Van még valami, amiben segíthetek?

- Tudna valakit ajánlani, aki körbevezetne az iskolában?

- Jöjjön utánam!

Mindketten a folyosóra mentek. Pár perc elteltével Mr. Norking egy fiú után kiáltott.

- Mr. Blackwood! Álljon meg, kérem!

Konion visszafordult, egyenesen a másik kettő felé.

- Nos, Mr. Blackwood körbe fogja vezetni önt, azt hiszem. Jó szórakozást! - vakargatta meg a fejét a német tanár.

Marlon elindult előre.

- Legyen olyan kedves és barátkozzon vele - bökött az állával Mr. Norking az új fiú után. - Eléggé elveszettnek tűnik.

- Megteszem, amit tudok - mosolyodott el Konion, bár annyira mégsem örült "egy púpnak a hátán", mint amennyire mutatni próbálta.


/Bonnie Wheatbloom fejezete/