12.

Ismételten egy borús, esős reggelre ébredt a város, a legtöbb diáknak ugyanolyan lehangoló nap volt, mint a többi. Ellenben a B osztállyal, akik diadalittasan rótták a folyosókat, ezer wattos mosollyal az arcukon, ugyanis a két legügyesebb művészpalántájuk, Emily és Frank megnyerték az Együtt egy színes iskoláért nevű pályázatot, ami egyet jelentett azzal, hogy a nyert festékekkel kifesthették osztálytermüket a saját elképzelésük szerint. Ahhoz, hogy a hatalmas lelkesedésből ne törjön ki egy kisebb festékháború, az osztályfőnökük kinevezte a két legalkalmasabbnak tűnő tanulót a feladat irányítására.

Az egyik választás Jill Hartmannra esett, az osztály Diák Önkormányzat Képviselőjére, aki határozott kiállásával és céltudatos személyiségével minden rábízott feladatot a lehető legtökéletesebben teljesített. Nem ismerte a lehetetlen kifejezést! A másik tanuló pedig nem más, mint Greenfield városának ősi alapítójának legfiatalabbik sarja, Cameron Greenfield. Apja a város polgármestere volt, nagyapja pedig híres hadi tengerész, aki a II. világháborúban szolgált. Cameron precízsége és finom ízlése nélkülözhetetlennek bizonyult, hogy közös nevezőre juthasson az osztály.

Jill megnyújtott, szapora lépésekkel vágott át a folyosó diákjai közt. Hosszú vörös hajzuhataga a háta közepét verdeste, aranyló tekintete elszántságot sugárzott, hegyes orra pedig még jobban kiemelte rókaszerű arcvonásait. Bevetésre készen állt! Még a műszaki óráján használt zöld, egyen overallját is magára húzta, a szerszámos öve helyére pedig festékszórókat, sablonokat és ecseteket pakolt. Útközben észrevette az osztályterem előtt az álmodozó képű Cameront. Sötét barna szemei a plafont kémlelték, méregzöld, szűk nadrágjának zsebébe mélyesztette mindkét kezét. Jill értetlenül meredt a srác hófehér selyemingére és a hátára vetett köpenyére, ami szintén az osztály színeit képviselte, a sapkáról nem is beszélve. Számára úgy festett Cameron, mint egy eltévedt meleg matróz fiú.

- Üdv, Cam! - intett oda a közeledő lány, majd megállt mellette. - Te így fogsz festeni? - kerekedtek el a szemei.

A fiú ráemelte ártatlannak tűnő tekintetét, arcára erőltetett bájvigyort húzott, aztán szóra nyitotta vékony ajkait:

- Nem terveztem bemocskolni a kezem, de ha bármi baleset folytán mégis olyan lesz a ruhám, akkor majd szabatok újakat magamnak - vonta meg a vállát.

Jill mindig is neheztelt Cameron öntelt és sznob viselkedésére, pedig első látásra egy szerény, jó lelkű embernek tűnt. - Vagy akár ki is moshatnád, mint minden normális ember - morogta majd a fiúval együtt beléptek a termükbe. 

Mindenki serényen tologatta félre a padokat és a székeket. Frank és Travis cipekedve vitték előre a hatalmas mennyiségű falfestékeket, Emily pár lány segítségével egy fehér textilt terítettek le a kimázolni kívánt fal elé. Lelkesen pattogtak jobbra balra az emberek, kivéve a padon üldögélő Hella Duncant, és ez szemet is szúrt Jillnek.

- Látom, újfent kiveszed magad a munkából! - csípőre tett kézzel állt meg az örök lázadó előtt.

- Ugyan már, Jill! - jött oda hozzájuk Cameron és barátságosan a vállára helyezte jobb kezét - Hella mindig is tette a dolgát, most is azt csinálja, amiben a legjobb, vagyis a semmit tevést - hangosan felkacagott a srác, Jillből pedig úgy szint kitört a röhögés, majd Hella gyilkos pillantásait követően, mindketten csöndbe burkolóztak.

- Kopj le, Popey! Menj inkább spenótot zabálni, mert így simán ketté töröm a ropi lábaidat! - ugrott le az asztalról a vérig sértet lány és öklét mutogatta a törékeny arcú szépfiúnak. Cameron odébb állt, Jill pedig szúrós pillantásokkal illette Hellát, majd a kezébe nyomott egy ecsetet.

A két lány sosem jött ki a másikkal, túlságosan erős karakternek bizonyultak ahhoz, hogy békességben elférjenek egymás mellett. Már attól a perctől kezdve marták egymást, mikor Hella betette szeptember elsején a lábát az osztályukba.

- Figyelem! - szólalt meg a tanáriasztal tetejéről az osztály tengerésze. - Az ofő engem és Jillt választott a festő projekt irányítására, úgyhogy szeretném, ha együttműködnétek! - ekkor Hellára pillantott, aki egy undorodó grimaszt küldött Cameron felé. A tanulók egységesen bólintottak, és kezdésként különféle ötleteken agyaltak. Az osztály többségének mindegy volt, mit ábrázol a kép, de abban már közös nevezőre tudtak térni, hogy a zöld árnyalatai lesz a központi szín. Cameronnak konkrét elképzelései voltak, ahogy a társának is. Jill imádta az autókat, szerette bütykölni őket, ezért is vette fel pluszban a műszaki órákat. Szerette a száguldást, és a Nascart. 

- Mit szólnátok, ha egy Nascar pályát festenénk fel a háttérbe, középen pedig egy tuti zöld versenyautó állna? - csillogó tekintettel pislogott a még üresen álló fehér falra. Már szinte lelki szemei előtt látta az egészet. Sokan a fejüket ingatták, vagy éppen a szájukat húzták félre. 

- Csak te szereted a Nascart, Jill! - húzta ki magát Travis. - Olyan dolgot kéne kitalálni, amit mindenki egyaránt kedvelne. Például mit szólnátok ha egy hatalmas jéghegyet rajzolnánk fel, ahol snowboardosok csúszkálnának, és közülük az egyiket nagyban ábrázolnánk, ami úgy nézne ki, mintha mindjárt kijönne a falból és eltiporna minket? - hosszú karjaival, nagy átéléssel mutogatta a falnál az ő elképzelését. Jill összefonta mellkasa előtt a karjait és fejét ingatva jelezte nem tetszését. 

- Ugyan Travis, a hideget és a telet rajtad kívül nem sokan szeretik. Nem úgy mint a nyarat és a tengert. Rojtozódó hullámokat festhetnénk a fal aljára, amin egy luxus zöld yacht úszna. Hoztam is egy képet a sajátomról, inspiráció gyanánt - vigyorgott Cameron és előhalászta a táskája mélyéről az ő saját kis luxus yachtját ábrázoló képet. 

- Na, megszólalt a vízi buzi - morogta Hella a terem hátuljából, mire az osztály többi tagjából egyszerre tört ki a nevetés. Náluk köztudott, hogy a srác imádta a hajókat, a tengert és a vizet. Naphosszat tudott volna ezekről beszélni, és az apja hajójáról, a nagyapja tengeralattjárójáról, na meg a Hajózási Főiskoláról, ahová menni akart. Cameron fintorogva levetette magát a tanáriasztal mögé és sértődött arcot vágva inkább kibámult az ablakon.

- És a bájos Hella Hercegnőnek, akad valami használható ötlet képződménye, vagy megint csak a szája nagy? - szólalt meg Jill, ironikus mosollyal az arcán. 

Hella úgy tett, mint aki meg sem hallotta a vörös démon epés szavait. Emily feszülten fészkelődött Frank mellett, nem bírta a veszekedést sokáig és ennek eleget téve szót kért magának. Jill kíváncsian vizslatta a bohókás külsejű Emilyt.

- Mit szólnátok, ha egy erdőt festenénk vagy egy dzsungelt, ahol különféle vadállatok jelennének meg? - körbe tekintett a kissé félénk lány. Frank helyeselte az ötletet, meg még pár másik tanulónak is elnyerte a tetszését, de Jill a fejét csóválta.

- Nem a dedóban vagyunk, hogy nyulakat, meg kis édibédi állatkákat nézegessünk - ellenkezett a lány.

- Pedig a te szintedet remekül tükrözné! - vigyorgott negédes mosollyal Hella. Jill arca szinte olyan vörös lett, mint a haja. Lendületesen megindult ellensége felé, oldaláról elővett egy ecsetet, belemártotta a kék festékbe és egyenesen Hella arcába fröcskölte. A többiek némán és tátott szájjal meredtek Jillre, majd Hellára. A feszültség érezhetően kaparászta a két lány közti levegőt. Cameron is közelebb merészkedett, hangos nevetése pedig még jobban tetőzte Hella haragját. 

- Ezt te sem gondoltad komolyan! - sziszegte a fekete hajú lázadó.

Még ki se mondta teljesen a mondatot, a lány pillanatok alatt megragadta a hozzá legközelebb lévő sárga festékes bödönt és a tartalmát a vörös démon felé lendítette. Jill időben észrevette, hogy milyen aljasságra készült Hella, így könnyedén elugrott az ömlő festék rengeteg elől. Cameron viszont későn tért magához, és már a nyakában landolt a váratlan ajándék. A nevetés újra kitört, viszont a fiú tajtékozva igyekezett lesöpörni a drága ruhájáról a levakarhatatlannak tűnő sárga színt. Bosszúként ő is megpróbálkozott egy festékes hadjárattal, Hellát kergette körbe-körbe a teremben, míg meg nem botlott és a kezében tartott vödröt, rá nem öntötte Travis-re és Emily-re. Több se kellett, hogy kitörjön a színek forradalma. Mindenki megragadott egy ecsetet, belemártották különféle színekbe és azt hajigálták egymásra, vagy kezüket merítették bele a festékbe és taperolták össze a másik ruháját vele. Színek fröcskölődtek jobbról, pamacsok repültek balról.

Frank ijedten kapta fel a fejét, amikor meglátta, hogy a fal is egy merő paca és a szivárvány összes színét felfröcskölték az osztálytársai. Egy idő után feltűnt mindenkinek, Jillt és Cameront pedig az agyvérzés kerülgette, míg Travis és Hella nevetett, Emily pedig csillogó szemekkel odasétált a falhoz, bele mártotta két kezét a zöld színű bödönbe, majd a falhoz tapasztotta festékes tenyerét. 

- Ez csodálatos! - motyogta. 

Hellának se kellett több, ő is csatlakozott Emilyhez, aztán Frank is, majd Travis, végül pedig mindenki követte őket. Ecsetjükkel színeket fröcsköltek a kimaradt fehér területekre és nevetve dobálták a falat a festékbombáikkal. A végeredmény magárét beszélt. A faluk olyan lett, amilyen az osztályuk: káosszal teli, de mégis egyedi és sok színű, mint ő maguk.

/Barbara Rikki Cartland fejezete/