2.

Adam Clarkson, s fivére, Patrick évek óta a népszerűségi lista élén álltak - legalábbis saját véleményük szerint. Jobbnak, különbnek, de persze nem utolsó sorban jóképűbbnek tartották magukat szinte mindenkinél. Lekezelő, utálatos pillantásaik miatt, melyeket társaik felé lövelltek miközben végigsétáltak az iskola folyosóján elérték, hogy még a legcsendesebb tanuló is jobban utálja őket, mint egy kutya a szembe szomszéd macskáját. Ezt bevallani természetesen senki nem merte, a Clarkson ikrekhez csupán egy-egy apró visszhangja jutott el annak, amit éppen róluk fecsegtek. Akadtak persze csodálóik is, kik néhanapján összeszólalkoztak a másikakkal. Ők nem tudták elfogadni, hogy kedvenceiket nem szeretheti mindenki, bármi áron ki akartak állni értük. Ez a csapat főként lányokból állt, esetleg néhány ferdehajlamú fiúból, hisz’ őket másokkal ellentétben lenyűgözte az ikrek minden pillantása, nem érdekelte egyiküket sem idegesítő, nagyképű mivoltuk. Mondhatni egészen beléjük szerelmesedtek. Legnagyobb problémájuk néha csak az volt, hogy nem tudták eldönteni melyik fiút válasszák a gondosan megszerkesztett esküvői fotóikra. Vitathatatlan volt, hogy mindketten ugyanolyan jól néznek ki. Széles válluk, a felső alól kidagadó izmaik férfiassá, ugyanakkor olykor szemükbe lógó barna hajuk kisfiússá varázsolta megjelenésüket.

Külső tulajdonságaiknak köszönhetően még az is álmai fiújának tarthatta őket, aki egyébként az utálók csoportját erősítette.

- Hé, Pat  - csapta be testvére szekrényének ajtaját hatalmas zajjal Adam - Hol ábrándozol már megint? Nem figyeltél rám, mi?

- Dehogynem. Azt mondtad, hogy... na, jó, oké, nem figyeltem - morogta orra alatt a másik, majd újfent a szekrényében kezdett matatni. Jó ideje már, hogy folyton csak veszekedni látta őket az iskola nagy része, szinte még abba is bele tudtak kötni, hogy mit visel a másik aznap.

- Azt mondtam, de idióta, hogy nincs kész az angol házim. Leköteleznél, ha megszereznéd, mondjuk az egyik stréber libádtól.

- Nem fogok neked ugrálni, Ad. A stréber libákat egyébként is a múlt héten dobtam ki. Idegesítettek - ásított Patrick, mire fivére homlokába lógó barna hajáig húzta szemöldökét.

- Ez most komoly? Kidobtad őket? És arra nem is gondoltál, hogy még kellenének neked, ha lusta vagy házit írni? Hát te hülye vagy! - kacarászott.

- Ne haragudj, de összekeversz magaddal. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki az egész délutánt a számítógépe előtt tölti, és puskázásból él - közölte Patrick unottan, majd felvéve hátitáskáját a földről az osztályterme felé indult. Adam abbahagyta már-már erőltetett nevetését, s mellkasa előtt összefűzött karokkal indult el a másik irányba. A jelenlévő diákok megszeppenve, vagy éppen magukban röhögve figyelték az eseményeket. Azonban mielőtt Adam sértődötten eltűnt volna a férfivécében - ami lássuk be, igencsak nőies húzásnak számított - egy a háta mögül jövő vékonyka, köhintésszerű hang állította meg. Bosszús tekintettel nézett hátra az eltökélten vigyorgó tizedikes lányra.

- Szia, Adam! Hallottam, hogy veszekedtetek a bátyáddal - közölte szinte sajnálkozva.

- Nem mintha sok közöd lenne hozzá. Egyébként is én vagyok az idősebb - húzta ki magát a fiú jelezve, hogy az a röpke tíz perc igenis sokat számít.

- Jó, most nem ezért vagyok itt. A nevem Kate. Kate Williams, és bulit szervezek a hétvégén. Úgy gondoltam eljöhetnétek, ha van kedvetek. A szüleim nem lesznek otthon, szóval hozhattok bármit, ami csak szeretnétek - hadarta el szinte egy szuszra a lány, majd átnyújtott egy papír fecnit egy kacsintás kíséretében - Ezen van a címem, meg a telefonszámom is, ha bármi közbejönne. Nagyon várlak titeket! - mosolygott, majd ugrándozva továbbállt. Adam pár percig pislogás nélkül meredt a lapra, majd vállat vonva indult el ő is az osztályterem irányába. Patrick érkezését egy pillantásra sem méltatta, nyugodt szívvel olvasta tovább a saját maga által összeállított Hogyan készítsük ki az ikertestvérünket? című könyvét, melyet csak akkor vett elő, ha fivére idegeire akart menni.

- Nagyon vicces vagy, hallod? - foglalt helyet Adam, majd kikapta a könyvet a másik kezéből - Fejezd be a hisztit. Hétvégén buliba megyünk.

- Mármint, hétvégén buliba mész, igaz? Én aztán nem mutatkozom veled sehol - morogta Patrick, majd visszavette a könyvét, hogy a táskájába rakhassa. - a múltkor is csak leégettél. Úgy kellett hazavonszolnom, annyira leittad magad. Abból én még egyszer nem kérek - közölte, majd ismét távozni készült.

- Kate Williams rendezi - vigyorodott el Adam. Tudta, hogy testvére már jó ideje kinézte magának a lányt, csupán életében először félt kezdeményezni.

- Kate? Ez most komoly? - pördült meg Patrick a tengelye körül - Mi az, hogy neked szólt? Miért nem nekem? - hitetlenkedett egy oktávval a szokásosnál magasabb hangon, szemöldöke felszaladt, szája „o” alakot formált. Adam vállat vont.

- Honnan tudjam? Talán én voltam közelebb. De ne aggódj, ha eljössz a buliba neked is lehetőséged akad majd meghúzni - vigyorgott tovább.

- Te rohadék! Otthon maradsz, megértetted?! Csak én megyek! - kiáltotta bosszúsan Patrick, majd kisietett a teremből.

/Natalia Bowman fejezete/