17.

A Clarkson ikrek a kémia témazáró után jöttek ki a teremből, nem éppen a legjobb hangulatban. Azonban mégsem ez volt igazán a feldúltságuk oka. Az apjuk ugyanis aznap reggel közölte velük, hogy a féltestvérük, Nathan Clarkson átiratkozik a Greenfieldbe. Egyikük sem gondolta volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik - a harmadik szünetben futottak össze Nathannal a folyosón. Eléggé meglepődtek a srácok, a fiú arcán pedig semmi érzelem nem mutatkozott. Beletúrt hosszabb, barna hajába, megigazította kék, díszes kabátját, amihez fehér nadrágot, barna, térdig érő csizmát és világoskék inget viselt.

- Adam, Patrick, örülök, hogy újra találkozunk – szólalt meg pár percnyi hallgatás után Nathan elég szenvtelen hangon, látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mondott.

- Hát te, bratyó? Büdös a magániskola? – vonta fel az egyik szemöldökét Adam karba font kezekkel.

Patrick inkább magában tartotta a véleményét, összeszorított fogsorral nézett farkasszemet a jövevénnyel. Nagyon nem kedvelte Nathant, ahogy Adam sem, azonban az apjuk miatt muszáj volt jóban lenniük – még, ha csak felületesen is -, a férfi nem szerette kiteregetni nagy közönség elé a családi szennyest.
Ekkor lépett be a bejárati ajtón Henry Clarkson – hosszú fehér kabátjának alját érdekes minta díszítette, csak a nyakánál látszott ki kék ingje a felsője alól, minden más ruhadarabja fehér volt -, a maga kemény, hideg kisugárzásával. Lassú, nagy léptekkel közeledett a fiaihoz, nem volt kenyere a sietség, inkább a precizitás. Ahogy odaért, levette fehér kalapját.

- Valami probléma van? – kérdezte Henry a fiúk közt jártatva a tekintetét.

- Ez meg mit keres itt? – nézett apjára Patrick. – Azt ígérted, hogy olyan lesz, mintha nem is létezne.

- Ne rendezz jelenetet! Azért írattam be ide, mert eltanácsolták a magániskolából, nem tudtam mit tenni – sóhajtott fel Henry. – Legyetek jó testvérek és mutassátok meg neki a sulit – mondta már-már lágy hangon, majd folytatta az útját az igazgatói irodába.

Az ikrek és Nathan közt a kapcsolat a legkevésbé sem volt testvéri, ugyanis az apjuk Adamék anyját csalta Nathan anyjával, ez vezetett a család széthullásához, ezért lett végül Adamék édesanyja öngyilkos sok évvel ezelőtt. Habár ezt a történetet egyikük sem hozta fel szívesen, mégis tartották a tisztes távolságot, még, ha egy házban is kellett lakniuk – a házat kettéosztották, egyikük sem ment a másik térfelére, így nem kellett találkozniuk.

- Mi történt, a minta gyerek rosszalkodott egyet? – ráncolta össze a homlokát Patrick.

- Mintha neked nem lenne mindegy. Nem jártam be, unalmas volt a sok sznob. Most inkább körbe megyek magamtól, tesó – kerülte ki Nathan az ikreket, majd tovább ment a folyosón remélve, hogy talál majd valakit, aki igazából körbevezeti egy kicsit vagy csak megmondja, merre is van az a terem, amelyiket éppen keresi.

A szünet még javában tartott, mikor összefutott Nicolette-tel. A lánynak azonnal megakadt rajta a szeme – annak ellenére, hogy kitartóan meg akarta magának szerezni Aaront -, Nathan pedig szinte azonnal kiszúrta, hogy valaki figyeli őt. Körbenézett a biológia terem előtti folyosón, ahol éppen megállt. Elkapta Nicolette pillantását, aki pár percnyi szemezés után felbátorodva odament a sráchoz.

- Nem láttalak még itt, te lehetsz az új fiú – jegyezte meg a lány és egy széles mosoly kíséretében. – Nicolette Contre vagyok.

- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy hírem van itt – viszonozta Nathan a lány gesztusát. Igazából szimpatikusnak tűnt neki Nicolette és ez máris többnek számított, mint amit a testvérei iránt valaha is érzett, így úgy döntött, nem hagyja elveszni a lehetőséget. – Lenne kedved körbevezetni?

- Természetesen – fogadta nagy örömmel Nicolette a dolgot. El is indultak, amint Nathan elmondta, melyik termet is keresi. – Mit keresel amúgy itt? A diákok nem jönnek csak úgy év közben ebbe az iskolába.

- Még nem mutatkoztam be. Nathan Clarkson vagyok – próbálta a témát terelni a srác. – Igen, a Clarkson ikre féltestvére – válaszolt a lányban megfogalmazódott kimondatlan kérdésre.

- Csak félig?

- Egy az apánk. Tudod, nem fényes a családi hátterünk – sóhajtotta Nathan.

- Már értem – felelte Nicolette. Ismét felhozta azt a dolgot, hogy a fiú miért jött a suliba.

- Látom, nem adod fel – nézett Nicolette-re a srác, ahogy éppen elhaladtak az ebédlő előtt. – Kicsaptak az előző sulimból.

- Szeretem a rosszfiúkat – mosolyodott el a lány. – Gondolom, azt nem akarod elárulni, miért – jegyezte meg.

- Ezt eltaláltad. Akkor azonban mesélek, ha eljössz velem valahova a délután.

- Örömmel – fogadta el a meghívást Nicolette szinte azonnal, bár ő sem tudta, miért. Nem akart vele randizni, de egyszerűen annyira vonzotta a srác lénye, hogy képtelen volt nemet mondani.

Nathan sem tudta, miért hívta el a lányt, nem volt az a csajozós fajta, inkább az a magányos farkas. Még önmagát is meglepte ezzel.

Megérkeztek a teremhez, ahogy Nicolette megadta a telefonszámát a fiúnak, hogy majd hívja fel a részletekkel kapcsolatban. A cetlit Nathan a zsebébe dugta és bement az ajtón, ahol ismét összefutott kedvenc testvéreivel. Jó messze ült le tőlük hátul, a sarokban.


/Bonnie Wheatbloom fejezete/